Jugó nosztalgia

És most nem a kragujeváci Zastava gyár remek termékére gondolok, hanem az országra. (Habár lehet, hogy nemsokára készítek egy filmet ezekről a járgányokról is!) A cikk apropóját az adta, hogy a hétvégén vendégségben voltunk Kispiacon egy tanyán, ahol egy szobában kiállítást rendeztek be a volt Jugoszláviához köthető tárgyakból. Hogy, hogy is nézett ki ez a sok nemzetet egy országba kényszerítő Jugoszlávia működése? Az alábbi kép ezt remekül taglalja:

Még most is sokan nosztalgiával tekintenek erre az időszakra. Ennek egyszerű okai vannak. Tito, nyilvánvaló bűnei ellenére nagyon jól összebeékítette a különböző nemzeteket és remekül taktikázott a két nagyhatalom között. Mindig azzal volt jóban, aki a több pénzt adta. Még mindig elevenen él az emlékezetemben a belgrádi Kalemegdánon található Francia-Jugoszláv barátságot dicsőítő tábla szövege, ami ékes példája a titoi politikának: "Mi annyira szeretjük a franciákat, amennyire ők szeretnek minket". A nyugattól és az oroszoktól kapott pénzből azért fenn lehetett tartani a jó létnek a mítoszát. Adva volt egyfajta biztosángérzet, amit egy  utópiába ágyaztak. Volt célja az embereknek, még ha tudjuk, hogy ennek mi is lett a vége.

A mai fiatalokból pont ez a céltudatosság hiányzik. De ez nem az ő hibájuk, hanem a társadalomé. Zavaros az értékközvetítés, és a pédaképek kimerülnek pár beszédzavaros tévésztárban. Egy közös cél érdekében a mai világban nehéz összehozni az embereket. Az átkosból jó példa a völgyparti iskola épülete. Ezt a létesítményt fiatalok építették néhány szakember közreműködésével és jó sok komunista ideológiával. A lényeg az, hogy egy nyarat együtt voltak, jól érezték megukat és nem mellesleg fölépítettek egy iskolát. 

Tito halálával egyértelművé vált, hogy Jugoszláviát csak az ő személye tartotta egyben. Ante Marković idejében volt még egy reménysugár arra, hogy normális országba éljünk, de a Milošević rezsim és az elszabaduló infláció mindennek betett. Ebben az időben kezdtem Magyarországon a középiskolát és nagyon jól tudtam kereskedni a sok-nullás dinárral. A pedagógus kollégák mesélték, hogy mikor megkapták a fizetést egy kenyeret tudtak volna rajta venni, mire viszont eljutottak a bankba már csak egy gyufára futotta.

Ez az az időszak, amikor nagyon sokan elhagyták otthonukat. Volt aki a bizonytalasáng elől menekült, volt aki a behívók elől. 1991-ben Adának több, mint 12000 lakosa volt. A 2011-es népszámlálás adatai szerint már csak 9564. Az ő  hiányukat még mindig érezzük. Minden egyes ember távozásával szegényebb lett a közösségünk, de a társadalmi-politikai befolyásunk is csökkent.

Persze azért nem olyan szörnyű a helyzet, mint ahogy az nagyon sokan láttatni próbálják. Ha az emberek nem csak a problémák publikálásával foglalkoznának, hanem a megoldásával is, mindjárt egy kicsit könyebb lenne az élet. Kellene egy olyan befektetést hozni a községünkbe, amely sok embernek tudna egy olyan egzisztenicát adni, ami biztos megélhetést jelentene. A munkát itt kell kezdeni és utána jöhetnek a népesség szaporodását elősegítő programok. Én remélem, hogy előbb vagy utóbb erőre kap a mi kis közösségünk és egy élhetőbb várost tudunk az utódainkra hagyni.

Végszóként még csak annyit, hogy a kommunizmus "nagy hősei" még itt vannak köztünk, ugyanis minden nap visszaköszönnek az utcatáblákról. Lehet, hogy már ideje lenne búcsút venni tőlük...