Adaiak a magyar televízióban - Maradj talpon!

A soronkövetkező riportot Raffai Klárával készítettem, aki 2012. őszén szerepelt a Maradj talpon! című műsorban és pénznyereménnyel tért haza.

Ha eljő a Karácsony

Év végéhez közeledve eljön a Karácsony, amikor is a mindennapok forgatagából kiszabadulva átérezhetjük az ünnep szellemét, átgondolhatjuk, mit is jelent számunkra ez az ünnep. Ez az év is lassan elmúlik, mindenki megőriz valamilyen emléket ebből az esztendőből is. Sokan már lázasan nézelődnek, igyekeznek mielőbb megvenni a kiszemelt ajándékokat, a saját készítésű ajándékok ideje már sajnos régen lejárt. Azonban a szenteste eljöttével, a gyors ajándékcsere helyett azt kell értékelni, hogy a család ismét együtt van, és az igazi ajándék tulajdonképpen a mosoly, az ölelés, a szeretet, a boldogság, amivel mindenki rendelkezik, csak át kell adni, ne tartsuk meg magunknak. Időt kell szakítanunk arra is, hogy megemlékezzünk azokról a családtagokról, akik már nem lehetnek velünk, de a szívünkben velünk vannak, eme ünnep alkalmával is. Minden egyes percet értékelni kell, amit szeretteink körében tölthetünk el, nemcsak Karácsony alkalmával, hanem egész évben.

Ada ősszel biciklivel

Október végén tettem egy újabb biciklitúrát Adán. A felvétel egy kicsit becsapós, mert a lehullot levelektől eltekintve olyan mintha nyár lenne. A vénasszonyok nyara ebben az évben jól elhúzódott, aminek szerintem mindenki nagyon örült. A jó időben sok ember volt az utcán. Ritka az, amikor október végén még rövid ujjúban bicajozhatunk. A videóra felraktam az útvonal térképét is.

Palusek Endre és a Zenegér

A héten Palusek Endrénél jártam, aki zeneszerző és lelkes hangszergyűjtő. Jelenleg a Zenegér együttes oszlopos tagja. Évek óta gitározik és a háza pincéjében kialakított egy stúdiót is. A filmben, bemutatja a hangszereit és mesél a zenei múltjáról.

Jugó nosztalgia

És most nem a kragujeváci Zastava gyár remek termékére gondolok, hanem az országra. (Habár lehet, hogy nemsokára készítek egy filmet ezekről a járgányokról is!) A cikk apropóját az adta, hogy a hétvégén vendégségben voltunk Kispiacon egy tanyán, ahol egy szobában kiállítást rendeztek be a volt Jugoszláviához köthető tárgyakból. Hogy, hogy is nézett ki ez a sok nemzetet egy országba kényszerítő Jugoszlávia működése? Az alábbi kép ezt remekül taglalja:

Még most is sokan nosztalgiával tekintenek erre az időszakra. Ennek egyszerű okai vannak. Tito, nyilvánvaló bűnei ellenére nagyon jól összebeékítette a különböző nemzeteket és remekül taktikázott a két nagyhatalom között. Mindig azzal volt jóban, aki a több pénzt adta. Még mindig elevenen él az emlékezetemben a belgrádi Kalemegdánon található Francia-Jugoszláv barátságot dicsőítő tábla szövege, ami ékes példája a titoi politikának: "Mi annyira szeretjük a franciákat, amennyire ők szeretnek minket". A nyugattól és az oroszoktól kapott pénzből azért fenn lehetett tartani a jó létnek a mítoszát. Adva volt egyfajta biztosángérzet, amit egy  utópiába ágyaztak. Volt célja az embereknek, még ha tudjuk, hogy ennek mi is lett a vége.

A mai fiatalokból pont ez a céltudatosság hiányzik. De ez nem az ő hibájuk, hanem a társadalomé. Zavaros az értékközvetítés, és a pédaképek kimerülnek pár beszédzavaros tévésztárban. Egy közös cél érdekében a mai világban nehéz összehozni az embereket. Az átkosból jó példa a völgyparti iskola épülete. Ezt a létesítményt fiatalok építették néhány szakember közreműködésével és jó sok komunista ideológiával. A lényeg az, hogy egy nyarat együtt voltak, jól érezték megukat és nem mellesleg fölépítettek egy iskolát. 

Tito halálával egyértelművé vált, hogy Jugoszláviát csak az ő személye tartotta egyben. Ante Marković idejében volt még egy reménysugár arra, hogy normális országba éljünk, de a Milošević rezsim és az elszabaduló infláció mindennek betett. Ebben az időben kezdtem Magyarországon a középiskolát és nagyon jól tudtam kereskedni a sok-nullás dinárral. A pedagógus kollégák mesélték, hogy mikor megkapták a fizetést egy kenyeret tudtak volna rajta venni, mire viszont eljutottak a bankba már csak egy gyufára futotta.

Ez az az időszak, amikor nagyon sokan elhagyták otthonukat. Volt aki a bizonytalasáng elől menekült, volt aki a behívók elől. 1991-ben Adának több, mint 12000 lakosa volt. A 2011-es népszámlálás adatai szerint már csak 9564. Az ő  hiányukat még mindig érezzük. Minden egyes ember távozásával szegényebb lett a közösségünk, de a társadalmi-politikai befolyásunk is csökkent.

Persze azért nem olyan szörnyű a helyzet, mint ahogy az nagyon sokan láttatni próbálják. Ha az emberek nem csak a problémák publikálásával foglalkoznának, hanem a megoldásával is, mindjárt egy kicsit könyebb lenne az élet. Kellene egy olyan befektetést hozni a községünkbe, amely sok embernek tudna egy olyan egzisztenicát adni, ami biztos megélhetést jelentene. A munkát itt kell kezdeni és utána jöhetnek a népesség szaporodását elősegítő programok. Én remélem, hogy előbb vagy utóbb erőre kap a mi kis közösségünk és egy élhetőbb várost tudunk az utódainkra hagyni.

Végszóként még csak annyit, hogy a kommunizmus "nagy hősei" még itt vannak köztünk, ugyanis minden nap visszaköszönnek az utcatáblákról. Lehet, hogy már ideje lenne búcsút venni tőlük...